Czene Márta

2021-ben kértek fel új Mária-kép készítésére a Pannonhalmi Apátság számára.

A 20. századra a Mária a gyermekkel ábrázolás főleg sablonos, vallási funkcióban megjelenő kép, férfi művészek ideálképe a szent anyáról, aki a legszebb nő, és a legbékésebb baba boldog anyukája. Max Ernst festménye: Szűz Mária elfenekeli a kis Jézust három tanú jelenlétében (1926), arra a hatalmas szakadékra hívja fel a figyelmet, ami az ideálkép és a valódi szülői szerep között tátong.

Ma is alkalmat adhatna a téma a kisgyermekes időszak valódi konfliktusainak megmutatására, ahogy századokkal ezelőtt alkalmat adott.

A 14. században a szoptató Madonna ábrázolások kapcsolódtak a szoptatás társadalmi megítélésről, a szoptatós dajkák alkalmazásáról szóló vitákhoz.

Michelangelo óriási, izmos kisdedei szinte freudi vággyal nyújtózkodnak elutasító, hideg anyjuk után. Leonardo Máriában és Szent Annában nem csak a kereszthalál fájdalma és a megváltás öröme ellentétét dramatizálja, hanem az anya-gyermek viszonyban megjelenő ellentétes érzelmeket is.

A Passió-Madonna típusa lehetne a szülés utáni depresszió képe, ami, a hiedelemmel ellentétben, nem csak mai betegség.

Az én megélésem szerint az anyaság kezdeti időszakában az életféltés és a testiség újfajta megélése a legmeghatározóbb. A Mária-kép festésekor a halálnak és a születésnek ez a misztikus közelsége foglalkoztatott. Az anyai féltés annak tudata, hogy aki megszületett, az meg is fog halni. Ilyenformán nem csak Mária a megváltót, de minden anya a biztos halálra szüli gyermekét.

Mária a test, az emberi, a földi, a táptalaj, ami az életet adja, miközben a halál gondolatát emészti, hiszen rajta keresztül vált az ige emberré, az ő teste tette lehetővé a halandóságot, és ezen keresztül a megváltást. Tőle származik a piros vér a kék erekben. Testét csak evvel a két színnel festettem meg áttetsző rétegekben.

A festményem nyilvánvaló előképe Hans Holbein halott Krisztusa. Az azonos póz itt az empátia gesztusa.

A lényeg számomra mégis az ellentétekben van. A sötét sírkamra helyett tágas tér és fényesség látszik a várandós Mária fölött. Az én festményem a születendő Krisztust ábrázolja. Úgy akartam Mária áttetsző bőrén át a vér tápláló erejét, az életet megfesteni, ahogy Holbein festette meg a kiüresedő húsban a halált. Meg akartam mutatni a valóságban megtapasztalt változásokat a női testben, mint a felduzzadó lábak, a kifeszülő bőr, a fáradtság, a kétely és a félelem.

A kép nem Mária elszenderedését, halálát ábrázolja, inkább Mária álmát. Ádám aludt, mikor az Úr Évát teremtette az ő testéből. Itt az új Éva testéből az új Ádám születik.

Anyai nagyanyámnak és a festmény modelljének is különböző és valóságos oka volt ebben a helyzetben kontemplálni a halálról.

És rajtuk kívül még annyi nőnek, akik nem a felejtést, a magányos szenvedést érdemelnék, hanem legalábbis azt, hogy a szentéletű pannonhalmi bencések előttük térdelve imádkozzanak a szűzanyához.