Czene Márta

Fel kell írni a kéménybe korommal! Ez a gúnyos szólásmondás arra utal, hogy valami nem méltó arra, hogy emlékezzünk rá, nem fontos, vagy éppen nem nagy dicsőség.

Minden család a sikereket, a pozitív történeteket adná tovább, miközben a háttérben mindig ott vannak azok is, amikkel megküzdöttünk, de inkább kitörölnénk. Ha karácsonykor több bor fogy a kelleténél, vagy a nagymama szomorú hangulatba keveredik, ezek a történetek úgy buggyannak ki az asszonyokból, mint a törött váza darabjai közül a ragasztó.

A nőtörténetekből kirajzolható történelmi szál foglalkoztat, ami a csendben viselt fájdalom, az erő feletti láthatatlan munka, az önfeláldozás, az engedelmeskedés és szégyen mítoszának és a szépségével vonzó, gondtalan nő ideálképének feszültsége mentén húzódik.

Témám a fájdalmas emlékek rétegződése generációról generációra, az elakadások és újrakezdések sora, aminek ismételt elmondásával női felmenőim keresték az értelmet, próbálták visszavenni az irányítást saját sorsuk fölött. A meséléssel is magukat gyógyították, építették újra szilánkokból és sebekből.

Az öngyógyító mesélésben megnyilvánuló spontán, képtelen helyzetekben is előtörő, felfoghatatlan női erő forrását keresem, ami túlélni képes, fejlődni és életet adni, valahol félúton a poszttraumás növekedés, és a romló zöldség csírázása között, ami saját testéből táplálja az új generációt.

A projekt fő motívuma apai nagyanyám, Hikádi Erzsébet festőművész hagyatékában megmaradt, apró darabokra tört, majd összeragasztott korsó. A „Törések és illesztések” című videón ezt a tárgyat forgatom, miközben nagyanyám leveleit olvasom sorsának törésvonalairól, ahogy a híres művész feleségeként a másnak szánt ütéseket, a történelem és a női sors nehézségit tompította. A videó végén ennek a mintának elutasításaként elejtem a korsót.

A „Te kimehettél volna!” című installációban édesanyámnak és testvéreinek visszaemlékezései alapján képzeltem el jeleneteket traumatikus gyermekkorukból, és készítettem asszociatív montázsokat és rajzokat arról, ahogy anyáink küzdelmei és gyerekkorunk félelmei formálnak, vagy ellenkezésre, kilépésre biztatnak.

Az „Írjátok fel a kéménybe!” című installáció rajzai és montázsai családom apai ágának női történetein, és saját gyermekkori emlékeimen, szorongásaimon alapulnak. A rajzok egyfajta gondolatfolyamként jelennek meg, követve azt, ahogyan a szégyen, az elvárások és ismeretlen forrású szorongások, a veszteségek és hiányok generációkon át velünk maradnak. A felső rétegben elhelyezett montázsok sűrítve modellezik a rajzok tanulságait.